Tamás Ferenc: Vallomás Füst Milánról és Szerb Antalról

 

 

Nézzék el nekem, hogy konferenciánk bevezetéseként nem a két író jelentőségéről próbálok meg kétes értékű bölcsességeket önök elé tálalni; hogy kánonról és kanonizációról sem kívánok szólni – ha csak tehetem, kerülöm ezeket a rémségesen divatossá vált, trendi szavakat, amelyek, mint tapasztalom, a Magára Adó Irodalmár (rövidítve: MAI) szájából percenként röppennek föl, mint erjedő gyümölcsről a muslincaraj –, továbbá Füst Milán és Szerb Antal ismertségéről és elismertségéről sem óhajtok lamentálni. Csupán arról szeretnék beszélni, hogy egy olvasó – egyetlen olvasó – hogyan találkozott ezeknek az íróknak a műveivel ifjúsága hajnalán, s hogyan és miért vált egy életre hívükké és lekötelezettjükké. Még az sem biztos, hogy sok tanulság adódik a történetemből – de ennek megítélését önökre bízom. Nézzék el nekem tehát, hogy a két íróhoz fűződő saját személyes viszonyomról fogok szólni.

 

Füst Milánról Kovács Endre tanár úr önképzőkörén hallottam először, talán másodikos gimnazista koromban. Ha valakit a Tanár úr ajánlott, azt feltétlenül meg kellett ismernünk. László bátyámmal tüstént neki is láttunk az ismerkedésnek: megszereztük a Füst Milán - verseskötetet, és belebódultunk sötét, súlyos pesszimizmusába, hatalmas vízióiba, csodálatos vers-zenéjébe. „Ősz van, korán sötétül és künn esik. / Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.” Világfájdalmas kamaszlelkünknek éppen ez kellett, ez a sűrű bánat – s persze jól megfért mellette a Beatles- és az Illés-dalok lendülete, vitalitása, Bach áhitata, Beethoven elszánt küzdeni akarása. Szívesen képzeltük bele magunkat Füst rejtélyes lovasának helyzetébe (hasonlóan Medve Gáborhoz – őt egyébként akkor még nem ismertük –, aki a Trieszti-öbölnél megjelenő lovasról szövöget éberálmot Ottlik regényében). Vonzó volt a lovag végletes magánya (persze, mert mi nem voltunk magányosak!), tartása, komor és bátor szembenézése a mulandósággal és az élet értelmetlenségével (egy rendes kamasz nagy metafizikus!) – és mi tagadás, igencsak vonzó volt szép öltözéke is:

 

„Mellemen a lovagrend keresztje,

Panyókára vetett köpenyemen violaszínű sújtás,

S a lovasok könnyű bánatával arcomon

Kocogtam nemrég társaimmal, hogy a békekötés első híre jött, Madrid felé.

Amerre jártunk, szinte visszahúzódtak a vizek is.

A nép bezárta ajtaját előttünk, – vad kutyáimat

Szidták a faluvégeken. – Nem tudta persze más a titkomat,

Hogy nincs mit félniök, mert dúrva kezek közt is lágy maradtam. …

 

                                      […]

 

Hát ebből áll? – Hogy még egy napot csensz magadnak ember,

Még egy csókot, kortyot, csillagtüzeket? És elmenekülsz véle, mint a tolvajok?

 

Szabályosabbnak hittem ezt a létet eddig. – Ma már megvetem.

Sietni kell? – És félni? emberek! – Nem nézhetem a holdat lassan is?

E szép világ hát nem enyém?… ó hagyjatok! hadd sírok még ezen…

Mert tegnap ifju voltam még, – szivem oly ifju volt…

S mint álmos, nehéz hajnalon alvó vizek,

Ma már olyan. Sötét és hallgatag. Kifordúlt sarkából az életem…”

 

(Levél a rémületről)

 

A kamaszok abszolút magabiztosságával tudtuk, hogy ez a költemény rólunk, pont rólunk, csakis rólunk szól.

 

Rohantunk az antikváriumokba, megvettük az Advent című kisregényt (erről Gellért Marcell barátommal előadást is tartottunk az önképzőkörben), A feleségem történetét (örök bánatom, hogy egyszer nem volt 36 Ft-om, s így otthagytam a Múzeum körút kisebbik antikváriumában egy dedikált példányt), faltuk Füst Milánt. A tépelődő, gyötrődő, hezitáló, önmagát és másokat is kiismerhetetlennek megélő lélek rajza lenyűgözött. Aztán az Emlékezések és tanulmányok következett a feledhetetlen Kosztolányi-portrékkal, Shakespeare- és Tolsztoj-tanulmányokkal; ezeket olvasván az irodalom bennfentesének éreztük magunkat, beavatottnak. Aztán Füst Milán filozófiai Ezeregyéjszakáját, a Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvét olvastuk, amely állandóan érvényesített többszempontú látásmódjával alapvetően befolyásolta világlátásomat. A könyv szereplői, különösen Tuszun, a kardkovács és vitapartnere, az elképzelt angyal, felejthetetlen ismerősökké váltak. Majd a művészet titkait feszegető esztétikai munkát, a Látomás és indulat a művészetbent is sikerült megszerezni. Az irodalom élvezetét és értését tanultuk a mestertől, lelkes ámulattal. Füst Milán jókor jött és mélyen hatott.

 

Szerb Antal számomra a családi örökség része: a Világirodalom története és a Magyar irodalomtörténet ott volt a könyvespolcon, kisgyerekkoromtól fogva láttam ezeket a könyveket, s amikor kedves tanárnőnk, Eörsiné Hajdú Marianna tanárnő említette az egyik órán Szerb Antalt, jólesően nyugtáztam, mint akinek egy rokonáról kiderül, hogy mások is ismerik. Ha addig nem is, attól kezdve előszeretettel forgattam, kézikönyvként használtam e köteteket. Sok egyéb mellett két alapvető dolgot tanultam Szerbtől: az irodalom rajongó szeretetét, azt, hogy az irodalom a legfontosabb dolgok közé tartozik, mert rólam, rólunk szól; és azt, hogy a leginkább szeretett dologról is lehet és szabad szellemesen, iróniával szólni. Lenyűgözött Szerb hallatlan olvasottsága és okossága, és tudtam, ezt a szintet sohasem fogom elérni. Ebben tökéletesen igazam lett.

 

Sokat tanultam Szerbtől, irodalomértést, látásmódot, összefüggéseket, szempontokat; sokat tanultam akkor is, amikor – már az egyetemen – tilalmas olvasmánynak számított a két irodalomtörténet. Sosem tudtuk meg, hogy pontosan miért is kellett volna messze elkerülnünk: azért-e, mert nem marxista, azért-e, mert frivol humort is megenged magának ahelyett, hogy folyton komoly képpel okoskodna, azért-e, mert nem eléggé tudományos, mert nem eléggé fűrészporízű, azért-e, mert elgondolásai, eredményei elavultak lennének, vagy  pusztán azért, mert népszerű, s ami népszerű, az gyanús. Vizsgán nem hivatkoztunk rá, de szorgosan és lelkesen jártunk hozzá tanulni, főként ha kifutottunk az időből. A neurotikusabb kolleginák vizsga előtt – Szent Antal mellett – hozzá is fohászkodtak.

 

Édesanyám adta kezembe Szerb regényeit, az Utas és holdvilágot és A Pendragon legendát, amelyekben a misztikum és a misztikus rajongás kicsúfolása szétválaszhatatlanul keveredik; később A királyné nyakláncát, ezt a remek kultúrhistóriai detektívregényt és a Szerelem a palackban novelláit. A legnagyobb gyönyörűséggel olvasgattuk, és röhögve idézgettük bátyámmal az efféle passzusokat Lancelot és Kligsor varázsló történetéből:

 

      „A varázsló ábrándosan mondta:

      - Hát ilyen nagy a szerelem… akkor te nagyon boldog lehetsz.

      Lancelot felháborodott.

      - Én boldog? Cipelem magammal a gyötrelmet és néha lefekszem a földre, úgy üvöltök. Napjaim kétharmadát aktív boldogtalansággal töltöm, maradék harmadában pedig csodálkozom, hogy hogy is bírom elviselni.

      - Hát... akkor azt kell gondolnom, ne haragudj, hogy a királyné nem szeret téged.

      Lancelot felugrott, kardjára csapva.

      - Hát mit gondolsz, vén gazember, kehesek atyamestere! Hogyan is szeretne engem Guinevere királyné, aki Arthus király felesége! Ő a legszentebb asszony azok közt, akik valaha rácáfoltak Éva anyánk természetére.

      A varázsló bocsánatkérő szónoklatot akart kivágni, de kitört belőle a régóta visszafojtott köhögés. Szeme majd kiesett és közel volt, hogy leforduljon a székről. Lancelot, megfeledkezve a sérelemről, segítségére sietett, püfölte a hátát és vigasztalta.

      - Látod, látod, - mondta, - nem elég, hogy addig rakoncátlankodtál a férfiasságod ékével, amíg el nem vették tőled: vigyázz, nehogy a nyelveddel addig rakoncátlankodj, amíg magad leharapod.”

 

A súlyos Füst Milán és a könnyed Szerb Antal bennünk kitűnően megfért egymással, továbbá egyéb nevelőinkkel, mestereinkkel és házi szentjeinkkel: Kosztolányival, Karinthyval, Mozarttal, Edgar A. Poe-val, P. Howarddal, Mahlerrel, Shakespeare-rel, Dosztojevszkijjel, Tolsztojjal.

 

Nekem Füst Milánhoz is, Szerb Antalhoz is hozzá tartozik, hogy nem hivatalosan, hanem félig-meddig titkosan jutottam hozzá, bár tanári, szülői, testvéri és baráti inspirációt élvezve, mégis saját elhatározásból. Kellenek ilyen titkos és nagy írók, akikből nem lesz dolgozat, érettségi tétel, műveltségi teszt.

 

Ugye nem értenek félre? Isten őrizz, hogy azt mondjam: ne tanítsuk őket, ha tehetjük. Jól mutatnak ők kedvenc terepünkön, a magyarórán is. S hogy miért és miként tanítsuk őket: erre keressük a választ e konferencián.

 

Füst Milán és Szerb Antal: két helyét kereső nagy író –

a Magyartanárok Egyesülete konferenciájának bevezetője, 2004. november 27.