Benyovszky Krisztián

ÚJRATÖLTÉS

Fenyő D. György (szerk.):

A kifosztott Móricz?

Krónika Nova, Budapest, 2001. 263 old., 1500 Ft

(Könyvtár és katedra sorozat)

 

BUKSZ, 2003/4.

http://buksz.c3.hu/0304/04birfenyo.pdf

 

Móricz Zsigmond munkássága manapság különösen

rá van utalva az újbóli megszólaltatás

értelmezői mûveleteire, az újszerû interpretációs

eljárásokat, elemzési szempontokat érvényesítő

olvasatok „hangadó”, moduláló teljesítményeire.

Természetesen az „újrahangolásnak” csak akkor

van esélye, ha a megszólított szöveg válaszképesnek

bizonyul. Az 1999 áprilisában megrendezett Móriczkonferencia

előadásait, valamint a témához kötődő

egyéb tanulmányokat is magába foglaló kötetet olvasva

úgy tûnik, hogy ez a várakozás igazolódott. Ha az

elemzők nem állnak is elő a Móricz-befogadás eddigi

szokásrendjét radikálisan átformáló olvasási javaslatokkal,

1 a felvetett szempontok, párbeszédbe vonható

hagyományok, intertextusok árnyalják az író mûveiről

és irodalomtörténeti helyéről alkotott elképzelést. Ebből

a szempontból a kiadvány az Újraolvasó-sorozat

eddig megjelent köteteivel (Szabó Lőrinc, Ady Endre,

Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, József Attila) rokonítható.

A tanulmánykötet címe Esterházy Péter azon

esszéjére utal (Utószó, szó, szó), amely az elsők között

vetett számot a Móricz-próza jelenkori idegenségének

tapasztalatával, de egyúttal megpróbálta megjelölni az

életmû azon vonásait is, amelyekben az író jelentősége,

szövegeinek maradandósága – a magyar epika történeti

távlatában – a leginkább megragadható. Sokatmondó,

hogy Esterházy a nyelv szempontját emelte

ki, a Móricz-szövegek s különösen a dialógusok drámai

feszültségû nyelvi megjelenítésére irányítva a figyelmet.

Sok későbbi elemzés ugyanis épp ezen a csapáson

indul el, kitüntetett figyelmet szentelve a szereplők

nyelvi megnyilatkozásainak, beszédtevékenységének

és kommunikációs mûveleteinek.

A tanulmánykötetben szereplő írások három nagyobb

csoportba sorolódnak (Móricz-mûvek új értelmezésben,

Móricz tanításának lehetőségei,A Móricz-életmû

új értelmezése felé), az elsőben az interpretációs

szempontok dominálnak, a másodikban kiegészülnek

a pedagógiai, a harmadikban pedig az irodalom- és

befogadás-történeti megfontolásokkal, s a tanulmányok

egyaránt érintik az újraértés, a taníthatóság és a

kanonizáció kérdéseit.

Szirák Péter a Móricz-felejtést irodalomszemléleti és

irányzattörténeti okokra vezeti vissza, nem feledkezve

meg ezen tényezők társadalmi és politikai beágyazottságáról

sem.A népi mozgalom etikai-szociális várakozásaira

épülő olvasatok, valamint a marxista-lukácsi

„visszatükrözés-esztétika” alapján születő értelmezési

javaslatok mára kimerültek, illetve „megmerevedtek

az időben” (227. old.), s ezzel a Móricz-olvasás sokat

veszített dinamikusságából és elevenségéből. A „kritikai

realizmus” elméleti távlatából marginalizálódott a

mûvek nyelvi megalkotottsága, a móriczi nyelvhasználat

sajátosságai, s a megjelenített világ jellege és

összefüggései kerültek a figyelem középpontjába. Ez

pedig természetesen vezetett a szövegek referenciális

vonatkozásainak kiemelt jelentőségû s gyakran politikai

érdekeltségektől sem mentes vizsgálatához. A Móricz-

olvasás megújulását éppen ezért nagyban elősegítette

„az értelmező nyelveknek, az olvasási szokásoknak

az a fajta átalakulása, amely az évtizedfordulón

végbement”, konkrétan pedig „a narratológia, a beszédaktus-

és diskurzuselmélet magyarországi meghonosodása”.

Szirák megállapításai annyiban szorulnak árnyalásra,

hogy a Móricz-kritika kétségtelenül

meglévő egyoldalúsága mellett azért a stilisztikai

elemzések (Harsányi Zoltán és Herczeg Gyula

munkáira gondolok) „napirenden tartották” a mûvek

nyelvmûvészeti vizsgálatát. Az ez irányú kutatások

jelentőségét, irodalomtörténeti hozadékát többek között

az is bizonyítja, hogy a kilencvenes évek újraértelmezéseiben

központi szerepet kapó móriczi szabad

függő beszéd jellemzőivel az említett két szerző foglalkozott

elsőként érdemben; Harsányi2 a stílus élőbeszédszerûsége

kapcsán tér ki a móriczi átképzeléses

előadás jellemzőire, s még alaposabb e tekintetben

Herczeg Gyula könyvének3 első két fejezete. A beszédaktusok,

a nyelvi viselkedésmódok és kommunikációs

stratégiák szerepére Kulcsár Szabó Ernő mutatott rá

Az Isten háta mögöttről írott elemzésében (Beszédaktus,

szerepkör, irónia); rá hivatkozik Szirák is, amikor

olyan további Móricz-mûvekre (Légy jó mindhalálig,

Rokonok, Tragédia) hívja fel a figyelmet, amelyekben a

„szólások és állandósult szókapcsolatok, vagyis egyes

nyelvi klisék játsszák a főszerepet, mintegy azok végzetszerû-

beteljesítő potenciálja” (236. old.). A szövegszerûség,

az intertextuális beágyazottság fontosságát

hangsúlyozza a Barbárok kapcsán is, utalva a balladának,

illetve konkrét balladáknak a szövegben fellelhető

mûfaji nyomaira (főként az elhagyás és a többértelmû

sejtetés eljárásai érdemelnek figyelmet). Ehhez

hozzátehetnénk, hogy a ballada novellába oltása Petelei

István kiváló rövidprózáiban (Őszi éjszaka) találja

meg magyar irodalmi előzményeit.4

Szirák Péter az élő irodalomból Szilágyi István

hull apadó kútba címû regényét, Tar Sándor prózáját,

valamint a történelmi regény hagyományát aktualizáló

regényírók mûveit (Dzsigerdilen, Jakub Wunschwitz igaz

története, Bestiarium Transylvaniae) lépteti dialógusba

egyes Móricz-mûvekkel, azok bizonyos aspektusaival.

Szilágyi István regényében a „kasztszerû társadalom

»szociografikus« igényû feltérképezése, a főhős szerepzavara,

önmagától való idegensége és felőrlődése”

(229. old.) idézi Az Isten háta mögött és A fáklya világát;

Tar Sándornak a szociográfiára és a riportra emlékeztető,

távolságtartó „rögzítő attitûdje”, valamint az

„elesettek, a szegények, a megalázottak” (231. old.) világának

megjelenítése rokonítható leginkább a Móricz-

próza hagyományaival.Tar és Móricz prózája között

egyébként nemcsak tematikai és modalitásbeli rokonság

van, hanem a szabad függő beszéd tipikus narratív

eljárásának gyakori és mesteri alkalmazása is

összeköti őket.5 A történetírás és az elbeszélő irodalom,

a historiográfiai tények és a fikcionáló mûveletek

kölcsönhatását hangsúlyozó elméletek és az ezen előfeltevéseket

érvényre juttató regények kapcsán az Erdély-

trilógia újraértelmezésére nyílik mód. Érdekes a

szerző azon megállapítása, hogy a Tündérkert „fantázia

szülte részleteinek” hatása később történetírói munkákban

is kimutatható (238. old.).6 Szirák a trilógia első

részét, Szegedy-Maszák Mihály tanulmányát továbbgondolva,

7 narratopoétikai összetettsége (nézőpontszerkezet

és elbeszélésmód) miatt is kiemeli. Végezetül

pedig felhívja a figyelmet a bibliai intertextus

folyamatos jelenlétére és jelentőségére Móricz mûveiben,

amit egyébként a kötetben Balassa Péter, Schiller

Mariann és Arató László mûelemzése is megerősít.

Eisemann György szerint Móricz újraolvashatatlanná

válását főként a valóságábrázolás elvét preferáló

tükrözésesztétika egyoldalú alkalmazása okozta: „Ha

Móricz Zsigmond prózája pusztán annyit jelentene,

mint amennyi a realista mimézis elve alapján belőle

kihámozható, nem csoda, ha pusztán kötelező olvasmányt

jelentene sokak számára, azaz élő irodalomként

eltûnne a süllyesztőben.” (242. old.) Ezért van

szükség az „uralkodó befogadásmódoktól való fokozatos”

eltávolodásra, olyan elméleti pozíciókra és interpretációs

nézőpontokra, amelyek új távlatokat nyithatnak

a Móricz-értésben. Kísért azonban az a veszély,

hogy „az idejétmúlt pánrealista koncepciók helyett

[…] most egyedül azokat a szövegeket értékeljük,

melyek a leginkább alkalmasak egy ellenkoncepció

kialakítására” (244. old.). Négy esztétikai-poétikai

elvet ajánl megfontolásra: a beszédszerûség és narráció

szerepét Az Isten háta mögött, a példázatosságot a

Tündérkert, az iróniát A fáklya és végül a metaforikus

történetmondást az Úri muri kapcsán. Az Isten háta

mögött esetében Kulcsár Szabó Ernő már idézett tanulmányát

tartja irányadónak. A szabad függő beszéd

hagyományát, (magyar) regénytörténeti előzményét

illetően kiemeli Kemény Zsigmond történelmi regényeinek

kezdeményező szerepét. Azért tartom fontosnak

ezt a felvetését, mert így olyan irodalomtörténeti

narratíva megalkotásának a feltételei teremtődnek

meg, ahol egy prózapoétikai szempontnak köszönhetően

„értelmező szomszédságba” kerülhet Kemény,

Móricz és Tar Sándor prózája.8 A Tündérkertről szólva

Eisemann azokra a vonásokra irányítja a figyelmet,

melyek az eltérést demonstrálják a XIX. századi regénymintáktól,

ezenkívül szól a példázatosság meglétéről

is (Szegedy-Maszákra hivatkozva), illetve felveti

a regény egzisztenciális olvasatának lehetőségét, olyan

mûvek társaságába utalva így a trilógia első részét,

mint Camus Caligulája vagy Kosztolányi Nerója. Jelentőséget

tulajdonít továbbá a metaforikus kapcsolódásoknak

(a Báthory kicsapongásait megörökítő epizódok

egymáshoz való viszonyában) és a nemi szerepek

inverzióinak is. Ez utóbbi szempont az 1911-ben

megjelent Árvalányok elemzésében is lényegesnek bizonyulhat:

a főszereplő papné alakja maszkulin vonások

sorát hordozza, s többször is elhangzik a szájából,

hogy szeretne férfivá válni. Úgy tûnik, az erotikus témák

s főként az érzéki vágy fiziológiájának ábrázolásával

Móricz olyasmire reflektált, amit ma legkompetensebben

talán a feminista irodalomkritika képes artikulálni.

Az Úri muri az állati és emberi, a kulturált és

barbár pólusainak egymásba csúszását valósítja meg a

karneváli folklór irodalmi hagyományát idézve, ami

szintén a metaforikus olvashatóságot erősíti.9 A fáklyát

értelmezve Eisemann a „szatirikus leminősítés”,

a burleszkbe hajló komikum és főként az ironikus olvashatóság

elemeire utal. Tanulmányának záró soraiban Móricz helyét a

mérsékelt újítók közt jelöli ki, akinek életmûve „közelebb áll

a 19. századi prózahagyományhoz,

mint Krúdy vagy Kosztolányi epikája”

(249. old.), ami önmagában még – teszi hozzá – nem

értékmérő, csupán a radikálisabb újításokhoz képest

egy másfajta esztétikai élvezetet nyújtó mûveket jelöl.

„Tisztem szerint ugyan irodalomtörténész vagyok,

de hajlamaimból eredően inkább történész lennék.

Irodalomelméleti, poétikai, esztétikai, olvasástechnikai

kérdések kevésbé foglalkoztatnak” (250. old.) – írja

„füstölgő meditációjának” elején N. Pál József, akinek

a kötet kontextusában kivételesnek számító irodalomszemléletét

és elemzési szempontjait a következő

idézet is jelzi: „én egy irodalmi alkotást – gyarló

módon, de visszavonhatatlanul – történelmi dokumentumként

is olvasok, sőt tartok tőle, hogy elsősorban

akként, nagyon fontos a számomra, hogy mit jelenthetett

a maga korában, hogy mit akart elmondani

a maga koráról.” (252. old.) A pozitivista irodalomtudományi

vizsgálódás hagyományainak masszív továbbélését

bizonyító mondat a megközelítésmódok

pluralizmusának elvére hivatkozva akár még akceptálható

is (bár meglehetősen anakronisztikusan

cseng), a szövegközpontú értelmezőkkel szemben kinyilvánított,

zavarba ejtően túlzó és sarkító megállapítása

azonban már nem: „a magam Móricz-élményéről

beszélhetek én egyetemista korú embereknek akármennyit

és akármekkora hevülettel, jobbára csak néznek

rám, mint borjú az új kapura, és jönnek az ilyenolyan

narratológiai és egyéb kifogásokkal, ami meg

engem nem érdekel igazán. (Kivétel természetesen

mindig van, de az »értő« hallgatókból – tapasztalatom

szerint – nemigen lesz irodalmár meg irodalomtanár

sem.)” (251. old.) Félretéve most az idézett gondolatokkal

szembeni fenntartásaimat, nem hallgatható el

az sem, hogy e történészi szemléletnek vannak előnyös

oldalai. Ez főként abban mutatkozik meg, ahogy

a szerző árnyalja a Móricz-próza kanonikus helyzetéről

kialakított eddigi – a befogadástörténet és a tőle

nehezen elválasztható kultúrpolitika szemléletével

nem mindig egyező – képet: „Móricz nemcsak, hogy

lobogó nem volt a sematizmus legsûrûbb időszakában,

de még követésre javallott alkotó sem nagyon”,

mivel a kommunista irodalompolitika „sem a »népfrontos

«, sem a »népközeli« Móricz Zsigmondra nem

tartott igazán igényt, s főleg nem az egész életmûre”,

ami abban is megnyilvánult, hogy kritikusan szemlélték

mûveit, figyelmeztetve az olvasót „a proletariátussal

való megoldatlan viszonyára, arra, hogy nem találta

a kiutat, nem ismerte a munkásosztályt, meg hogy

részvétet, sőt nosztalgiát érzett az urak iránt” (254.

old.). A szerző hivatkozik ezzel kapcsolatban Márkus

Béla tanulmányára, annak bibliográfiai adatait azonban

– a pozitivista filológia megszívlelendő hagyományaival

ellentétben – nem közli, s ugyanígy tesz Béládi

Miklós Móricz-írásával és A magvető nyomában címû

konferencia-előadásokat tartalmazó kötettel kapcsolatban

is (260. old.). Ez utóbbiról azt jegyzi meg,

hogy „tán a kutya sem tud” róla, jóllehet rajta kívül

négyen is hivatkoztak rá (Balassa Péter, Tamás Ferenc,

Arató László és Szirák Péter). Úgy látja, Móricz

korántsem tartozik a „kifosztott” írók közé, prózája

nagyon is aktuális, nyelve és problémái maiak, visszhangtalansága

mégsem tagadható, elnémulásának

okai pedig eszmetörténeti jellegûek, a nemzeti identitás

lesújtó jelenkori állapotával, a történelmi önismeret

és a szellemi, morális önreflexió hiány(oss)á(gá)val

magyarázhatók.

Poszler Györgynek korábban a Kritikában megjelent

esszéje10 átvezet a tanulmánykötet azon írásainak

csoportjához, amely írások egyes Móricz-mûvek újraértelmezését

nyújtják. Poszler elemzése A boldog emberről

az életmû egészét is érintő interpretációs szempontokat

vet fel.Termékeny meglátás, hogy az író regényét

„kisprózai csírák tartják és mozgatják” (13.

old.), mégpedig a ballada, az idill és az anekdota, ami

itt csupán a ballada-lehetőségre, idill-csírára és anekdota-

villanásra szûkül. Ez a mûfaji jelleg, úgy vélem,

nemcsak A boldog ember, hanem más regények kapcsán

is igazolható: az Úri muriban az anekdota regényszerkezeti,

cselekményformáló elv, az idill a Pillangón

kívül, ha csak villanásnyi időre is, de megjelenik

az Árvalányok zárlatában is, míg a ballada formaalakító

mûfaji emléknyomaira talán inkább novellisztikájában

találunk példákat. Poszler A boldog embert a

szociográfia és a tudatregény ötvözeteként írja le. Értékként

könyveli el az elemzett regény szoros kötődését

a hagyományos irodalmi realizmus és a társadalmi

indíttatású küldetéses irodalom tradíciójához; nem

igyekszik „mentegetni”, modernebbé tupírozni Móricz

prózáját, mint ahogy a világirodalom korabeli

tendenciáitól való érintetlenségét sem tartja elmarasztaló

érvnek. Álláspontja e téren ellentétes Szirák Péter

és Eisemann György véleményével, akik a Móriczolvasás

fellendülését, dinamizálódását épp a – korábban

preferált – realista ábrázolásmód felőli értelmezés

feladásától, a nyelv teremtő erejét előtérbe állító

megközelítésektől várják.

Ezen az úton indult el Margócsy István is, aki a Sárarany

mai elevenségét nem a tematikus vonatkozásokban

(a provokálóan újszerû parasztábrázolásban), hanem

nyelvi-stilisztikai megszerkesztettségének erejében

és a történetet közvetítő elbeszélői szólam jellegében

látja – annak ellenére, hogy a stilizáció és a narráció

szempontjából nem minden vonatkozásban

tartható „hibátlan”, kiegyensúlyozott alkotásnak. Főként

az zavaró, hogy a könyvből „lépten-nyomon kilóg

az elbeszélő felvilágosító, igazságkimondó vagy

igazságtevő lólába” (23. old.). Az, hogy Móricz első

regénye szociológiai érdekességét elveszítve is megőrizte

esztétikai hatóerejét, a style indirect libre sajátos

alkalmazásának és a metafizikai elveket érvényre juttató

mitizáló szerkesztésmódnak köszönhető. Az előbbi

okozza, hogy a regény számos helyén olvashatunk

olyan mondatokat, melyek beszélőjét, hangadóját

nem tudjuk azonosítani, az utóbbi pedig a cselekmény

víziószerûségében, az expresszionizmusra hajazó,

indulattól feszülő mondatok gyakoriságában nyilvánul

meg. Ezért is problematikus az író naturalizmusának

gyakori emlegetése, mely irányzattól – miként

Margócsy kifejti – idegen ez a fajta stílus- és ábrázoláseszmény.

A Sáraranyban a szabad függő beszéd

olyan változata jelenik meg, amelyben egy személyében

nem azonosítható, az eseményeken kívül álló, a

szereplők szólamát erőszakosan magába szippantó,

szubjektív narrátor vízióteremtő szólama az uralkodó

„hang”. Joggal írja Margócsy, hogy „a szabad függő

beszéd szubjektivizálásának lehetősége felmérhetetlen

felszabadító hatással járt, s nemcsak a Sárarany esetében:

a későbbi Móricz-regényeknek is legjobb, legfontosabb

szervező elemeként tartható számon” (31.

old.). A regény újabb kori befogadástörténetéből csupán

Bodnár Györgynek 1990-ben megjelent cikkére

utalok, mivel – Margócsyval ellentétben – nem a nyelviség

és a prózapoétika, hanem az ábrázolt világ, a

szöveg történelmi-referenciális tartományai felől tartja

megszólíthatónak (ma) a mûvet. Felhívja a figyelmet

arra, hogy Turi Dani helyzetképe „széles történelem-

és társadalomrajzzá tágul”, ami szerinte „a Puszták

népe történelmi szociológiájának előképe is lehetne”.

11 Szilágyi Zsófia Kosztolányi Aranysárkányáról

szóló elemzésében írja,12 hogy Kosztolányi motívumkezelési

technikája – szemben Móricznak a Sáraranyban

is alkalmazott, jelentéseket explikáló eljárásával –

nehezebben megfogalmazható, többértelmû, sokkal

inkább (olvasói) értelmezésre szoruló jelentések kialakulását

és megtöbbszöröződését teszi lehetővé. Ebből

levonható az az általános következtetés, hogy amiről

Kosztolányi hallgat, azt Móricz, sajnos nemegyszer,

kifejti, magyarázza. (Schiller Mariannak a kötetben

szereplő írása, amely a Tragédia korábbi változatának

feleslegesen magyarázó-értelmező zárlatát vizsgálja,

ugyancsak bizonyítéka ennek az írói életmûben megmutatkozó

tendenciának; 63–68. old.) Kettejük prózája

közt ez lehet az egyik markáns különbség.

A bibliai hagyomány szövegszerû megjelenése és jelentésképző

szerepe kapcsolja össze Balassa Péter,

Schiller Mariann és Arató László elemzését. Balassa

az Árvácska hangjának a teremtéstörténet(ek)re emlékeztető

mitologikus modalitására hívja fel a figyelmet,

valamint a tûz biblikus és mágikus-ráolvasó jelentésvonatkozásaira.

A regényt, miként elemzésének

címe is mutatja (Miért a zsoltár?), egy bibliai költői

mûfaj, a zsoltár poétikája felől közelíti meg, rámutatva,

hogyan írja át a mû ezt a tradíciót a mindenkire kiterjedő,

mindent átjáró „megváltatlanság és szabadságnélküliség

panaszává” (41. old.). Ebből a szempontból

különös jelentőségre tesznek szert az átkozódás,

szitkozódás és panasz különböző formái, jóllehet

„a teljes szöveg mint beszámoló, mint puszta elmondás

adja elő a zsoltárt, amely nyelvileg csupán egy-egy

helyen imitálja, roncsolt formában, magának a psalteriumnak

a nyelvi alakzatait” (42. old.). Schiller Mariann

a Sustorgós, ropogós tafotában címû novellához kínál

olvasási javaslatokat: „e néhány oldalnyi szövegnek

erkölcsi, pszichológiai, prózapoétikai, nyelvi, archetipikus,

szociológiai olvasata egyaránt lehetséges.”

(121. old.) A kezdet, írja, a mese mûfajára játszik rá,

a szüzsében viszont a tékozló fiú történetének motívumai

is felbukkannak, mégpedig kifordított, ironikus

formában (123. old.). Arató László a Légy jó mindhalálig

interpretációjába vonja be a szakrális szövegek és

rítusok hagyományát. A regényt beavatás-történetként,

azaz alászállás- és felemelkedés-történetként olvassa,

hivatkozva többek között Northrop Frye vonatkozó

könyvére.13 Ennek a hagyománynak köszönhetően lehetőség

nyílik más mûvekkel való együttolvasására is

(Kosztolányi: A kulcs, A Vörös Ökör; Sánta Ferenc:

Emberavatás, Sylvia Plath: Beavatás), a gyermek nézőpontjából

megjelenített iskolai környezet és eseménysorozat

pedig a Törless iskolaéveivel és az Iskola a határonnal

kínál párhuzamot. Egyébként már a mû címe

is az archetipikus-biblikus értelmezhetőségre, a Jelenések

könyve egyik szakaszára (2,10) utal.

Stribik Ferenc részletes interpretációja Az Isten háta

mögöttről is számol a nézőpontváltás és a szabad

függő beszéd jelentőségével (főként a Bovarynéval

mutatkozó párhuzam kapcsán), valamint a szereplők

nyelvének jellemfestő szerepével, noha elsősorban

nem erre koncentrál. Elemzésében megközelítőleg

egyforma súllyal van jelen a szöveg nyelvi megalkotottságára

és motivikus megszerkesztettségére, valamint

az ábrázolt világra, a kisvárosi miliő jellegzetes

figuráira, élethelyzeteire és cselekménytereire irányuló

figyelem. Rámutat többek között a szem, a tekintet,

a pillantás motívumának gyakoriságára és cselekményformáló

funkciójára.

Jobbágyné András Katalinnak a Tündérkert 1. fejezetét

szövegtani és stilisztikai szempontból elemző

írása (161–186. old.) számos érdekes és az interpretáció

szempontjából is érdemleges részletre világít rá, a

záró bekezdésben azonban olyan spekulatív történetireferencializáló

olvasatot fogalmaz meg, amelynek

hallgatólagos előfeltevései nehezen egyeztethetők

össze tanulmánya alapvetően szövegközpontú elemzői

eljárásaival, filológiailag meggyőzően argumentált

állításaival: „Vallomás ez a regény a 20. század elején

Ady sugárzásában kibontakozó nemzedékről; az ő

fiatalságuknak, országjavító akaratuknak, egy megtisztuló

világról szőtt forradalmi álmaiknak »repülő szédülete

« öltözteti – történelmileg indokolatlanul –

olyan varázslatos arany ragyogásba Báthory Gábort.

És ennek a nemzedéknek keserves csalódásai: a forradalmi

célok megvalósításának véres kísérlete, majd

embertelen megtorlása, a háború borzalmas tapasztalatai,

a Trianon teremtette kilátástalanság növeli olyan

óriásira a bukását okozó bûnöket és akadályokat. ”

(172–173. old.)

Tamás Ferenc A sirató címû novella iskolai elemzését

elősegítő szempontokat fogalmaz meg, majd

összeveti A kondás legszennyesebb ingjével, a közös vo-

nások felsorolása mellett főként a stílusban megmutatkozó

különbségekre (jelképes versus dokumentarista

stílus) irányítva a figyelmet. Motívumelemzésből

indul ki, majd az idő és az elbeszélői helyzet vizsgálatán

át jut el a cselekményszerkezet és a kompozíció

jellemzéséig. A novella irodalomórai „feldolgozása”

több olyan módszertani kérdést is felvet, amelyek

megválaszolása nemcsak az irodalomtanítás gyakorlata,

hanem a Móricz-újraolvasások szempontjából is

jelentős. Mennyire kell figyelembe venni az életrajzi, a

korrajzi összefüggéseket, illetve milyen előnyei és hátrányai

lehetnek az „irodalomtörténeti címkék” (75.

old.) alkalmazásának? Tamás Ferenc mérsékelt, kiegyezésre,

összebékítésre törekvő álláspontja szerint

minden „bevethető”, de csak mértékkel, úgy, hogy elkerüljük

a biografikus és a társadalom- és irodalomtörténeti

vonatkozások „túlzott” hangsúlyozását, mivel

elfedhetik a mûvek lényeges vonásait, és eleve előértelmezik

– talán nem is jó irányba – a szövegeket.

Számba veszi a Móricz prózájától való idegenkedés

lehetséges okait, utalva rá, hogy az nemcsak a diákok,

hanem a szakemberek számára is nehézséget jelenthet:

„Móricz kapcsán megfogalmazódhat a falusi-paraszti

téma idegensége, a szegénység idejétmúlt volta,

kísérthet a »nemzeties« vagy »népies« író képzete, és

így tovább.” (69. old.) A szegénység, mint később

megjegyzi, sajnos ismét aktuális probléma.Véleménye

szerint Móricz „legjobb mûveit nem előzetes ideológia

jegyében alkotja, még akkor sem, ha van ilyen előzetes

elgondolása, hanem figyel, lát és láttat” (93.

old.). Cserhalmi Zsuzsa A hiba és a Judit és Eszter iskolai

interpretációjáról, hatékony megszólaltatásáról

szóló írása azokat a tényezőket sorolja fel, amelyek az

élvezetes olvasás akadályaként merülhetnek fel a diákok

számára.Véleménye szerint „nincs még egy olyan

magyar író, akit a középiskolás diákok olyan »könnyûnek

«, elemzésre, értelmezésre nem szorulónak tartanának,

mint Móricz Zsigmond” (99. old.). Nem

annyira szembeötlő a mûvek többértelmûsége, sokszor

bravúros megszerkesztettsége, ezért a tanárra (is)

hárul az a feladat, hogy felfedje, „milyen titkokat is

rejt” egy-egy novella vagy regény, „mit tud Móricz

másképpen megírni, mint kortársai” (102. old.). Kedvező

lenne, ha mûveinek hagyományos, tematikus

szempontú osztályozása (újszerû parasztábrázolás és

dzsentribírálat) olyan irányokba mozdulna el, ami a

mai fiatal olvasót is jobban érdekelheti – például a férfi

–nő viszony vizsgálata, a „férfi nézőpontú nőábrázolás”

(100. old.) felé. A Móricz-olvasásnak másik fontos

motiváló tényezője lehet szerinte a párbeszédek

szorosabb olvasásának gyakorlata, ami a nyelvi és motivikai

elemek vizsgálatán keresztül igazolja az értelmezés

szükségességét és produktivitását: „Móricz

nemcsak a szót, a beszédet, hanem a hallgatást, a metakommunikációt

és a kommunikációs teret is beépíti

elbeszéléseinek világába.” (105. old.)

A kötet külön erényének tartom, hogy általános és

középiskolai tanárok írásai is helyet kaptak benne, hiszen

ők úgy vethetnek számot a Móricz-mûvek mai

idegenségével, csökkenni látszó megszólító erejével,

hogy közben tekintetbe veszik nemcsak az irodalomtudomány

új eredményeit, hanem a különböző korosztályokhoz

tartozó olvasók (diákok) esztétikai válaszreakcióit,

személyes viszonyulásait és a megváltozott

olvasási szokásokat is. Az irodalomtörténeti kutatások,

az újraértelmezés szándékával fellépő elemzések

és az irodalompedagógiai szempontok egymásrautaltságát

mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a jövő

Móricz-képének kialakításában minden bizonnyal az

újszerû, a kánonbeli mozgásokra is érzékenyen reagáló

irodalomtankönyvekre lesz szükség.

A kialakuló kép a Móricz-értés jelenkori állapotáról,

irányairól mindenképpen biztató. Ahogyan azt

Olasz Sándor Árvácska-elemzésében megfogalmazta,

Móricz legjobb mûvei „a valóságszimuláló világszerûség

és a megalkotottság egyensúlyát valósítják meg”.14

Egyaránt felkínálják tehát a társadalmi referenciákkal

is bíró ábrázolt világ (szociografikus jelleg, a korban

aktuális társadalmi problémák ábrázolása, kritikai reflexiója)

és a nyelvi megszerkesztettség, komponáltság

(szimbolikussá növesztett motívumok ismétlése, metaforikus

szerkezeti elemek, bibliai allúziók, mitologizáló

ábrázolásmód, az egyes beszédszólamok határainak

elbizonytalanítása) felőli olvasást. A korábbi és az

újabb Móricz-értelmezések különbsége épp abban

van, hogy a kilencvenes éveket megelőzően az előbbi

szempont vált dominánssá, már-már kizárólagossá

(kivételek a Hankiss Elemér által szerkesztett, a hazai

prózapoétika és elbeszéléselemzés történetében is jelentős

határkőnek számító kötet Barbárok-interpretációi15),

az újabb elemzések viszont inkább e két aspektus

együttes érvényesítésére törekszenek, vagy a szövegközpontú

(narratológiai, stilisztikai, mûfaji) interpretációkra

szolgáltatnak példát. E kettős kódoltság

figyelembevétele megkerülhetetlen olyan mûvek

esetében is, mint a Forró mezők, amelynek a detektívtörténet

tradíciója felőli olvasása távlatnyitó eljárásnak

tûnik.16 Ha kockázatos is jóslásokba bocsátkozni,

annyi azért megállapítható, hogy a nyelvi-stilisztikai

megformáltság és a narratív-motivikai megszerkesztettség

tüzetesebb vizsgálata járulhat hozzá inkább az

életmû megelevenítő újrahangolásához. Még az olyan

mûvek esetében is, amelyeket a szakirodalom a legkevésbé

problematikusként kezelt.17  

 

1   Szirák Péter azt írja, hogy nem tanácsos „a korábbi Móricz-

kép korrekciója helyett annak teljes átértékelésére törnünk”

(230. old.).

2   Stíluselemzések (Tankönyvkiadó, Bp., 1975) címû könyvében,

87–103. old.

3   Móricz Zsigmond stílusa. Tankönyvkiadó, Bp., 1986. 2. kiadás,

3–126. old.

4   Úgy vélem, a Móricz-recepció szempontjából sem elhanyagolható,

hogy Petelei novelláinak nemrég megjelent új válogatása

(Anonymus, 2002), s munkásságát Pozsvai Györgyi monografikusan

készül feldolgozni. E novellatípus további magyar

irodalmi előzményeihez s annak móriczi változatához kínál

szempontokat Kántor Lajos tanulmánya: Balladisztikus novella.

Bródytól Szabó Gyuláig. In: Kabdebó L. (szerk.): Valóság és varázslat.

Petőfi Irodalmi Múzeum–Népmûvelési Propaganda Iroda,

Bp., 1979. 59–67. old.)

5   Vö. a Tar-novellákkal kapcsolatban: Kálmán C. György:

Szabad, függő. Alföld, 2000. 1. szám, 79–85. old.

6   Érdemes ezzel kapcsolatosan emlékeztetni Rákos Péter

tanulmányára: Móricz két Gábora: Történelmi tény – irodalmi

tény. Irodalomtörténet, 1984. 2. szám, 364–388. old.

7   A Tündérkert mûfaja és világképe. In: „A regény, amint írja

önmagát”. Korona Nova, Bp., 1998. 57–80. old.

8   A harmincas évek magyar regényeinek tipologizálása

kapcsán Kálmán C. György már rámutatott a szövegek narratológiai-

poétikai csoportosításának hozadékára: „olyan, eddig

egymástól távolinak tekintett szövegek kerülhetnek egymás

mellé, amelyek kölcsönösen megvilágíthatják egymást, persze

csakis az értelmezés segítségével.” (A harmincas évek elbeszélő

szövegei: terminológia és tipológia. In: Kabdebó Lóránt, Kulcsár

Szabó Ernő (szerk.): Szintézis nélküli évek. JPTE, Pécs,

1993. 99. old.)

9   Ebből a szempontból elemeztem a regény 25. fejezetét:

A lesben álló Erósz. Prae, 2001. 3–4. szám, 109–114. old.

10   1999. 8. szám, 14–17. old.

11   Egy nyolcvanéves regényprovokáció. In: Jövő múlt időben.

Balassi, Bp., 1998. 205–208. old.

12   Literatura, 1996. 2. szám, 201–215. old.

13   Az Ige hatalma. Európa, Bp., 1997.

14   A regény metamorfózisa. Tankönyvkiadó, Bp., 1997. 114.

old.

15   A novellaelemzés új módszerei. Akadémiai, Bp., 1971.

16   Erről lásd Detektívtörténet a magyar irodalomban: variációk

egy témára c. tanulmányomat. Szőrös Kő, 2001. tavasz,

36–44. old.

17   Lásd Rácz I. Péter Rokonok-elemzését: Egy nem fontos

regény? Szép Literaturai Ajándék 1997. 1–2. szám, 153–161.

old., aki a narratológia és a lotmani szemioszféra elméleti nézőpontjából

veszi szemügyre a regényt, érintve olyan vonatkozásokat

is, melyek a tanulmánykötet némely interpretációjában,

más mûvekkel kapcsolatban is felmerültek, pl. a beavatási regény

hagyományát.