Kántor Péter

"szeretném, ha tudnák, miket gondolok közben"

Az örökhétfőtől a napsütötte sávig. Tanulmányok Petri György költészetéről. Szerkesztette: Fenyő D. György. Krónika Nova Kiadó, Budapest, 2004. 240 oldal, 1700 Ft

Élet és Irodalom, 49. évfolyam 7. szám

A kötet, amit bemutatni van szerencsém, a Könyvtár és Katedra című, a Magyartanárok Egyesülete konferenciái alcímű könyvsorozat 2. darabja.

A szerkesztői utószó szerint a konferenciák egyfelől az irodalmi hagyomány újraértelmezéséhez kívánnak hozzájárulni, másfelől céljuk az is, hogy párbeszédet alakítsanak ki az irodalomtudomány művelői és a tanárok között.

A Petri György verseiről szóló konferenciára 2001. április 11-én került sor, háromnegyed évvel a költo halála után. A nem egész egy év elmúltával megrendezett konferencia nyilván tisztelgés is volt a halott költő és műve előtt.

A könyv, mely nagyrészt ennek a konferenciának az anyagát tartalmazza, ugyancsak tisztelgés, miközben természetesen gazdagítja a Petri költészetéről már korábban született értelmezéseket. Amint hogy az én rövid könyvbemutatóm is elsősorban tisztelgés, egy költőtárs és barát részéről.

A tanulmányokból egy olyan költő portréja rajzolódik ki, aki "Egy stilizált költői én helyett a mindennapi élet valóságos helyzeteibe helyezett személyt állított versei középpontjába" (Várady Szabolcs). Ráadásul ez a személy, a lírai hős, egészen kivételesen közel áll a szerzőhöz, mondhatni: tükörképeik ők egymásnak. És a versekben megírt személy - akárcsak szerzője - "szüntelenül értelmezi is a maga helyzetét és világát" (V. Sz.). És a versek szüzséje - inkább többé, mint kevésbé - a szerző élettörténetéből vétetik.

Az egyik tanulmányíró, Arató László épp ezért (a lírai hős és a költő személyének kvázi azonossága okán) nevezheti Petri költészetét "az empirikus lírai hős visszanyerésének". Visszanyerni olyasmit lehet, ami egyszer már volt, aztán elveszett. S valóban: a jelenkor költészetében "a költő mint lírai hős" meglehetősen divatjamúlt figura. Petrinél mégis működik a dolog, és nem is akárhogy. "Ő az egyetlen költő, akinek személye - mint a költő-lét megszemélyesítője - foglalkoztatja a közönséget" - írja róla Radnóti Sándor.

De a költő-lét megszemélyesítője lehet-e pusztán magánszemély ("Csak egy személy"), ahogy Petri nyomán az értelmezők egyhangúan állítják? Beéri-e csakugyan Petri a magánszemélyi szereppel - miközben a demokratikus ellenzék első és egyetlen reprezentáns költője, miközben az elátkozott költő szinte mindahány romantikus "kliséje" megélt életének csöppet sem klisészerű, legbensőbb tartozéka (az önpusztító alkoholizmus, a politikai erkölcs képviselete, versben és életvitelben egyaránt), miközben "ikonná" válik életében, s ez a legkevésbé sem frusztrálja? Számomra ez legalábbis kérdéses.

A "költő - magánszemély" problematikát több tanulmányíró is tárgyalja (legrészletesebben talán Tamás Ferenc), s nem véletlenül, hiszen Petrit is erősen foglalkoztatta ez; nem csak interjúiban, versben is kitért rá (például: "Vagyok, mit érdekelne", i. m. 53. o.). Elmondhatjuk, hogy míg a legtöbb költő esetében e kettő élesen szétválik, Petrinél alig, látszólag egyáltalán nem. Nem csoda, ha ő maga is ellentmondásba keveredett önmagával e kérdésben: hol az egyiket, hol a másikat állította volna előtérbe, holott mindkettőt mindvégig maximálisan képviselte, egyiket a másikon keresztül és vice versa.

Érdekes, hogy a tanulmányírók szigorúan a szövegek mentén vizsgálják a kérdést, mintha a költőnek nem is lenne élettörténete (például szamizdatos múltja), s a szövegek közül is inkább csak azokat elemzik, amelyek közvetlenül kapcsolhatók ehhez a kérdéshez.

Igaz, Arató László kitér Petri politikai költészetére is, szigorúan "magánemberi"-nek nevezve azt ("a politikum mint a magánérdeklődés tárgya jelenik meg" - írja). Más szavakkal ugyanezt mondja Radnóti Sándor is, amikor "a személyesség képviseleti jellegével való radikális leszámolásról" beszél. E kérdésben az irodalomtudósok közt teljes a konszenzus. Nekem azért mégsem evidens, hogyan képzelhető el érvényes politikai költészet mindenféle képviseleti szándék nélkül. Bármilyen személyes is a hangvétel. Bárhogy is kerülve van - retorikailag - a kifelé irányultság. Az olvasók mindenesetre nem tekintették "magánügynek" a politikai vonatkozásokat. Vagy csak annyiban, amennyiben ez egy korszak közös magánügye volt.

Bárhogy is vélekedjünk erről a "Csak egy személy"-ről, a tanulmánykötetnek ez az egyik leggyakrabban felvetett kérdése (illetve inkább állítása).

A kötet másik központi kérdése - szerintem - Petri szoros kapcsolódása a történelemhez, illetve a német romantikához. Eleve volt az ő egész személyiségében is valami romantikus attitűd (mely fellelhető természetesen a verseiben is, például az ugyancsak Várady Szabolcs által idézett Nesz-kávé címűben is (i. m. 18. o.). Ez a romantikus attitűd azonban teljes mértékben nélkülözött mindenféle szentimentalizmust, nem is beszélve a szenvelgésről, a felcsigázott, feltupírozott érzelmekről - az ilyesmi senkitől sem állt távolabb, mint tőle.

A romantikus attitűd erős iróniával való összekapcsolódásának Petri-féle változatát, Petri iróniáját Margócsy István a német romantika tragikusan ironikus látásmódjával rokonítja. "Ez a látásmód ugyanannak az életjelenségnek, tárgynak vagy princípiumnak egyszerre kétfelől (pl. kívülről és belülről, alulról és felülről) lehetséges felmutatásában jelentkezik, az egységes és homogén megítélést lehetetlennek állítja; magasztos és gyarló, tragikus és nevetséges így szétválaszthatatlannak mutatkozik... A kettősségek feloldhatatlanok... Ez más, mint a szatirikus irónia felvilágosító és leleplező humora (lásd Heine), mely igazi helyükre kívánja tenni a dolgokat" - írja Margócsy. Vele ellentétben (ugyancsak M. I. által idézve) Petri egyértelműen az utóbbit, a szatirikus irónia leleplező humorát érzi sajátjának ("Azt hiszem, a groteszk lényege az, hogy mindig valamilyen, a társadalomban álérvénnyel bíró klisérendszert leplez le... s felszabadító hatása van. A groteszk, ha úgy tetszik, a bevett hülyeség elleni lázadásnak egy - úgy tűnik, pillanatnyilag egyetlen lehetséges - formája.").

Ez két látványosan különböző álláspont, elméletileg semmiképp sem mosható össze, mégsem hiszem, hogy egyiket a másik ellenében kizárólagos érvénnyel vonatkoztathatnánk Petri költészetére. Már csak azért sem, mert Petri, erős filozófiai érdeklődése dacára, amikor verset írt, sosem tartotta magát szigorúan semmilyen elméleti alapvetéshez, versei nem filozófiai (lételméleti) illusztrációk. De tény, hogy Petri költészetének egyik igen lényeges inspiráló eleme volt a társadalmi berendezkedéssel (a "nagy narratívával") való olyan szembenállás, mely az értékek számonkérésén alapult, kezdve a szabadsággal. Kiábrándultsága (s maró iróniája) nem időtlen volt tehát, s nem is olyan emberé, aki pusztán "idegennek" érzi magától az adott társadalmi rendet. Kritikájának érzelmi töltésében volt valami a csalatkozott ember szenvedélyes dühéből is. S ez (a történelemhez való viszonya) kétség kívül rokonítja őt a jénai romantikusokkal.

Hadd tegyem hozzá, bármilyen paradoxul hangzik is, kevés kortárs költő művére hatott olyan megtermékenyítően a politikai berendezkedés, az adott történelmi helyzet, mint az övére. A rendszerváltásig. Attól kezdve, mintha gongütésre, megváltozott költészete tematikája. Szinte teljesen eltűnt verseiből a politika. Ami maradt a társadalomkritikából, az már más volt. Rezignált irónia.

Mindazonáltal nem biztos, hogy a Petri-versekben valóban domináns kettősségek, leggyakrabban "az alantas és a magasztos ikerjelenléte" (Margócsy István), minden esetben a német romantika tragikus iróniájával kapcsolhatók össze. Petri szerette a kettősségeket, minden ideológia nélkül is. Például nagyon szeretett elegánsan öltözködni (választékos, esetenként drága holmikba), míg ugyanakkor a leglerobbantabb csehókban érezte magát a legotthonosabban, s ezeket csalhatatlan biztonsággal találta meg itthon éppúgy, mint külföldön. És hadd tegyem még hozzá: ezeken a lepusztult helyeken mindig éppoly eleganciával viselkedett, mint a legelőkelőbb fogadásokon. És ez egyáltalán nem valami választott póz volt nála, hanem a legbensőbb természetéből fakadt: elég volt önmagát adnia, hogy "az alantas és a magasztos ikerjelenlétét" sugározza.

A Petri-portréhoz nem is olyan könnyű lényegesen új vonásokat hozzátenni. Annál értékesebb, ha sikerül újszerűen rákérdezni már ismert tényekre.

Nagyon érdekes Szigeti Csaba tanulmánya a hiányzó Petri-önéletrajzról. Arról, hogy miért nem írhatott önéletrajzot az, aki pedig állandóan az életéről írt. És akad a kötetben egy-egy finom verselemzés, mely már "tudott" dolgokra új, más szemszögből világít rá, mint Vári György Orfeusz visszanéz című tanulmánya. S a kereszthivatkozások nagy száma mellett néha ugyanazokat a jellegzetességeket a tanulmányok különböző elméleti megközelítésből tárgyalják. Bodor Béla például "lírai ellenbeszédről" ír, amikor Petri szándékos nonkonformizmusát vizsgálja, s megpróbálja példákkal illusztrálni, hányféle módon hágta át a beszédkonszenzus tiltásait költészete.

A humoráról nem ír senki. Milyen kár. "...pletykás kis elitünk / nem tűrte, hogy annyira elütünk / a szokványtól..." Petri üdítően elütött a szokványtól. És el is akart ütni. A humorával is.

A tanulmányírók legtöbbször a Magyarázatok M. számára című első kötetére hivatkoznak. Sokan azt tekintik a legerősebb kötetének. Bár akad más megközelítés is. Radnóti Sándor azt írja, hogy "versei egyazon szövetből készültek. Költészete gazdagodik a mennyiségi gyarapodással." Ez nyilván nem jelenti azt, hogy ne lettek volna jobb és rosszabb korszakai, erősebb és gyengébb versei.

Nekem nagyon hiányzott, hogy senki nem emelte ki legutolsó, Amíg lehet című kötetét. Abban már valóban "Csak egy személy". Nem azért, mert jött a betegség, s az elterelte a figyelmét minden másról. A politikai költészettel azért szakított, mert megszűnt az, amivel személyes elszámolnivalója volt. Mondhatni, kapóra jött az új nagy téma, a halál. Mert az Amíg lehetben a halállal néz szembe, minden fedezék nélkül, meztelenül. Mégis micsoda eleganciával. A régi eleganciájával. Nyomorúság és elegancia - a Petri-esszencia legjava. És micsoda bátorság van itt a félelemben!

Megpróbálom elképzelni, hogyan olvasta volna ezt a könyvet Petri maga.

Elsősorban is kíváncsian.

Ő nagyon kíváncsi ember volt. Sok minden érdekelte, nemcsak saját maga, és nem valami elefántcsonttoronyból, hanem utcaszintről nézte az utcát, és mikor az emberekkel beszélgetett, rájuk figyelt, nem csak a saját gondolataira. És állandóan olvasott. A kezében nemcsak poharat tartott, de könyvet is. "Az elátkozott költő (és a forradalmár költő, a bohém költő, az alkoholista költő, a halálra szánt költő)" (Radnóti Sándort idéztem a könyvből) ritkán ült úgy egy kocsmában, hogy ne lett volna vele könyv. Örökös szüksége volt szellemi munícióra.

Tehát kíváncsian és figyelmesen. A nézés, a szem (erre Vári György hivatkozik ebben a kötetben, mint Petri lírájának központi motívumára)! Vagy idézzük a költőt: "Ülj és figyelj." és "Az én szemem száraz. Nézni akarok vele."

És elfogulatlanul. Nem úgy, mintha a leírottak mind evidenciák volnának. Soha semmit nem vett eleve evidensnek. Vagy majdnem soha. "Költői világának legfontosabb sajátsága az evidencia hiánya." (Vári Györgyöt idéztem, aki Radnóti Sándort idézte.) Petri mindenre rákérdezett. Ezt a könyvet is nyilván így olvasta volna, figyelmesen, elfogulatlan kíváncsisággal.

Én pedig egy este a Tulipánban okvetlenül megkérdeztem volna tőle: Mondd, Gyuri, te mit gondolsz erről a könyvről?

http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0507&article=2005-0220-2150-00QAXR